3. fejezet

Adam

Shelby sose árulta el nekünk a teljes nevét, bár eddig ez nem tűnt fel. Őszintén, soha nem is kérdeztük tőle.De hogy ő lenne a Poverelli... a Szegény Kicsike, az egyetlen, akit nem bánthatnak... Most értettem igazán, hogy miért nem hívta fel magára a figyelmet. Ezért kerültek el minket évszázadokon át a Vadászok? Vagy csak szerencse lett volna? Ez láthatóan meglepődött, amikor Shelby megmondta a nevét. És én is. Én voltam az egyetlen, aki értettem, hogy azt a szegény fiút a város előtt hogy ölték meg, de nem mondtam senkinek. Nem akartam, hogy tudják, hogy tudom, mert ellenem fordulhattak volna. Most viszont Vadász-"pajti" elárult, és így végül lehet, hogy tényleg ellenem fordulnak. Poverelli megvédi őket, a Vadászok még csak fájdalmat okozni is képtelenek neki, nemhogy megölni. Ha elég rossz lenne a helyzet, akár megkérhetné a Vadászokat, hogy vigyázzanak IC-re, és azok boldogan vállalnák. 

Kár, hogy ők nem tudják, hogy áruló van köztünk.

Grace

Poverelli? Itt? Ááh ez nem lehet igaz!

Ezek a gondolatok jártak a fejemben. Hiába hívtam ide Alexandert, mert itt van a Poverelli lány. Nem lehetek ilyen peches! Az első akcióm, az első, amit teljes mértékben én találtam ki, és bukta! Pedig már a hatodik halhatatlan egyesület kiiktatása is sikerült... hogy lehet, hogy pont a hetediknél buktunk meg? Alexander a legjobb Vadász az évszázadban. Sose tudták a többiek, de én több mint háromezer éves vagyok. A "tettessük magunkat fiatalnak és adjunk be valami sajnálni való mesét a múltunkról" taktika mindig bejött, és látható, hogy ők is bevették. Az Adam gyerek sejt valamit, de nem veszélyes.
Külön külön kell megölni őket, és ha a hetedik törzsnek vége, végre hivatalosan is Vadász lehetek. Az egyetlen örök Vadász a történelemben. 

Elizabeth

- Meredith! Te mindezt tudtad Shelby-ről, és nem mondtad el nekem?

- Megígértem neki. Te ezt nem értheted! Ő nem csak egy sima Poverelli! Az utolsó Poverelli! A Vadászok nem bánthatják, de a halhatatlanok igen. És ő tudta, hogy Adam tudta a módszert. Egyszerűen félt. - Most értettem meg, milyen kibírhatatlanul viselkedtem, és hogy milyen idegesítő, hogy mindig belekotyogok más dolgába. Szégyelltem magam.

- Bocs, Dith. Tényleg. Nem tudtam.

De Meredith csak elnevette magát, és újra szent volt a béke. 

- Shelby tényleg ennyire nem bízik bennünk? 

- Áruló van köztünk, hugi. 

Akkor megértettem mindent, ami annyira feltűnt nekem az utóbbi három hétben.

2. fejezet

Shelby

A város békéje úgy ahogy volt megszűnt. Persze, ez nem rajtunk múlt, mindenki győzködte magát, hogy nem ő a hibás. Olyanok akadtak  ránk, akiket legkevésbé se láttunk szívesen. Oké, mi vagyunk a hülyék, hogy azt hittük, attól mert halhatatlanok vannak, nincsenek más természetfeletti lények. Őröltség, tudom, de alapjáraton minden ember ilyen. Addig nem hisszük el azokat a dolgokat, amiktől félnénk, amíg meg nem látjuk a saját szemünkkel. Hogy tudsz elpusztítani egy halhatatlant? Mitől kéne félnünk? Hát, most már tudjuk, mi se vagyunk sérthetetlenek. És a legdurvább, hogy mi nem tudjuk, mi a gyengénk, de az ellenségeink igen. Erre akkor jöttünk rá, amikor megérkezett a városba a nyolcadik halhatatlan. Menekült valami elől, és ezzel oda csalta a városunkhoz, kockára téve a mi életünket is. Az a valaki, aki üldözte, gyorsabb volt, sokkal gyorsabb mint az átlag emberek. Igazából szegény szerencsétlen halhatatlan barátunk egy szót se tudott szólni hozzánk. Az ismeretlen üldözőnek elég volt hozzáérnie valahol a szíve környékén. Még csak nem is kapott erős ütést, sőt, a keze éppen csak súrolta a bőrét, de mégis összeesett. És nem is állt fel többet. Mi mind kint álltunk már a főtéren. Mindenki azon gondolkozott, hogy hogyan lehetséges mindez. 

- Ti is közülük valók vagytok, igaz? - az idegen elmosolyodott, mintha örülne neki, hogy új "ellenfeleket" talált. Én túlságosan féltem ahhoz, hogy megszólaljak, de a többiek motyogtak valamit, amit én se értettem, pedig mellettük álltam. - Nincs jogotok hozzá, hogy örökké éljetek. Látom rajtatok, mind túléltetek már több generációt, nem unjátok lassan? Én segíthetek, hogy vége legyen. 

- Vadász vagy. - Adam szájából úgy hangzott ez a mondat, mintha káromkodott volna.

- Az vagyok, igen. Honnan jöttél rá? - A Vadászt szórakoztatta a gondolat, hogy Adam ismeri a legendát, az egyetlen legendát, amit mellesleg minden halhatatlannak elmesélt akit ismert, és amiben szó van a Vadászokról. - Csak az adott száz év Vadászának mondják meg, hogy hogyan kell megölni a hallhatatlanokat.

- Milyen igaz... És ha jól sejtem, sikerült kiderítened a legendákból, hogy hogyan is kell. - Adam arcán látszott, hogy meglepődött.  - Jól sejtettem, igaz? látom az arcodon, meglepődtél, hogy tudom... Gondolom, azt nem tudtad, hogy mi Vadászok a gondolatolvasás képességét is megkapjuk... Erről nem beszéltek a legendáidban? Nagy hiba... - a Vadász gúnyosan méregetett minket, mintha azon gondolkozna, kit kéne először megölni.

Aztán mikor rám nézett, elfordította a fejét. Mintha zavarban lenne, vagy megijedt volna.Aztán megrázta a fejét, mintha maga se hitte volna, amit gondolt. 

- Mi a neved? - ez a kérdés szokatlanul udvarias és kedves volt ahhoz képest, amit egy Vadásztól várt volna egy ember, főleg egy olyan Vadásztól, aki az előbb még ki akart nyírni, legalábbis a szemében azt láttam.

- Shelby. - Direkt nem mondtam meg a teljes nevemet, mert mit tartozik rá?

- Shelby Poverelli? 

- Honnan tudja? 

Nem válaszolt, csak megfordult, és kisétált a városból, pont arra, amerről jött.

1. fejezet

Meredith

A város ugyanolyan, mint háromszáz évvel ezelőtt. Sokan szeretik a változást, hát akik itt vannak, azok határozottan nem. Nem változunk, és sose halunk meg. Egy pár szintén halhatatlan barátommal élek "Immortal City"-ben. Mikor ide jöttünk a testvéremmel ( gondolom nem kell mondanom, hogy ő is halhatatlan ) Elizabeth-el, még csak Jack és Adam találta meg a várost. Nagyjából száz évvel a mi érkezésünk után jött Grace, ezután pár évvel Shelby és Ty. Ők szintén testvérek.

Kezdetben nem tudtuk, miért nem változunk. Tizenhét éves korunkig teljesen rendben voltunk, átlagosak. A tizenhetedik születésnapunk után viszont teljesen leálltunk a változással. Az orvosok és tudósok nem tudtak magyarázatot adni a dologra. A családunk és ismerőseink lassan megöregedtek, bár mi már nem figyeltük az idő múlását. Amikor mindenki meghalt, akit ismertünk, a gyászban az a gondolatunk támadt, hogy talán nem mi vagyunk az egyetlenek. Talán vannak még néhányan, akik olyanok, mint mi. És igazunk lett. Sokáig kerestük a hozzánk hasonlókat, bejártuk a fél világot, kérdezgettük az embereket. Végül rájuk akadtunk. Egy város, amiben összesen két ember élt. Tizennégy évig figyeltük őket visszahúzódva. Semmi. Nem aludtak, nem ettek, nem ittak, és ami a legfontosabb - nem változtak. Megismerkedtünk velük, megtudtunk mindent, amit ők tudtak a halhatatlanságról, tanítottak minket. Hozzájuk képest nagyon fiatalok voltunk, alig száztíz évesek.Adam, az idősebbik fiú ezernégyszázhét, Jack, a fiatalabb, kilencszáznegyvenkettő. A várost "Immortal City"- nem nevezték. Mikor Grace megérkezett, 180°-os fordulatot vett az életünk, ami eddig olyan békésen telt. Grace a város egyetlen olyan lakója, aki egyedül akadt a ránk. Agresszív és félős volt, nagyon fiatal. Később megtudtuk róla, hogy árva. Nem tudom, sose kérdeztem, de körülbelül 24-25 éves lehetett csak. Az ő élete a város megtalálása előtt, hogy is mondjam... szívás. Tizenhét éves kora óta ő se változott semmit, 18 évesen kikerült az árvaházból. Rögtön elindult hozzá hasonlókat keresni, de az útja nem volt túl nyugodt. Mire ideért, kicsit bekattant szegény. De ettől eltekintve jó fej és átlagban kedves, szóval nincs vele semmi baj. Grace után jött Ty és Shelby. Ők nyolcvan és kilencven között voltak, rendesek és visszahúzódóak, nem vonták magukra a figyelmet. Kivették a részüket a munkából, ha szükséges volt, de azon kívül élték tovább a maguk megszokott kis életét, elvárták, hogy ne üssük bele az orrunkat, és cserébe ők is békén hagytak minket.

Aztán egyszer minden megváltozott.