2. fejezet

Shelby

A város békéje úgy ahogy volt megszűnt. Persze, ez nem rajtunk múlt, mindenki győzködte magát, hogy nem ő a hibás. Olyanok akadtak  ránk, akiket legkevésbé se láttunk szívesen. Oké, mi vagyunk a hülyék, hogy azt hittük, attól mert halhatatlanok vannak, nincsenek más természetfeletti lények. Őröltség, tudom, de alapjáraton minden ember ilyen. Addig nem hisszük el azokat a dolgokat, amiktől félnénk, amíg meg nem látjuk a saját szemünkkel. Hogy tudsz elpusztítani egy halhatatlant? Mitől kéne félnünk? Hát, most már tudjuk, mi se vagyunk sérthetetlenek. És a legdurvább, hogy mi nem tudjuk, mi a gyengénk, de az ellenségeink igen. Erre akkor jöttünk rá, amikor megérkezett a városba a nyolcadik halhatatlan. Menekült valami elől, és ezzel oda csalta a városunkhoz, kockára téve a mi életünket is. Az a valaki, aki üldözte, gyorsabb volt, sokkal gyorsabb mint az átlag emberek. Igazából szegény szerencsétlen halhatatlan barátunk egy szót se tudott szólni hozzánk. Az ismeretlen üldözőnek elég volt hozzáérnie valahol a szíve környékén. Még csak nem is kapott erős ütést, sőt, a keze éppen csak súrolta a bőrét, de mégis összeesett. És nem is állt fel többet. Mi mind kint álltunk már a főtéren. Mindenki azon gondolkozott, hogy hogyan lehetséges mindez. 

- Ti is közülük valók vagytok, igaz? - az idegen elmosolyodott, mintha örülne neki, hogy új "ellenfeleket" talált. Én túlságosan féltem ahhoz, hogy megszólaljak, de a többiek motyogtak valamit, amit én se értettem, pedig mellettük álltam. - Nincs jogotok hozzá, hogy örökké éljetek. Látom rajtatok, mind túléltetek már több generációt, nem unjátok lassan? Én segíthetek, hogy vége legyen. 

- Vadász vagy. - Adam szájából úgy hangzott ez a mondat, mintha káromkodott volna.

- Az vagyok, igen. Honnan jöttél rá? - A Vadászt szórakoztatta a gondolat, hogy Adam ismeri a legendát, az egyetlen legendát, amit mellesleg minden halhatatlannak elmesélt akit ismert, és amiben szó van a Vadászokról. - Csak az adott száz év Vadászának mondják meg, hogy hogyan kell megölni a hallhatatlanokat.

- Milyen igaz... És ha jól sejtem, sikerült kiderítened a legendákból, hogy hogyan is kell. - Adam arcán látszott, hogy meglepődött.  - Jól sejtettem, igaz? látom az arcodon, meglepődtél, hogy tudom... Gondolom, azt nem tudtad, hogy mi Vadászok a gondolatolvasás képességét is megkapjuk... Erről nem beszéltek a legendáidban? Nagy hiba... - a Vadász gúnyosan méregetett minket, mintha azon gondolkozna, kit kéne először megölni.

Aztán mikor rám nézett, elfordította a fejét. Mintha zavarban lenne, vagy megijedt volna.Aztán megrázta a fejét, mintha maga se hitte volna, amit gondolt. 

- Mi a neved? - ez a kérdés szokatlanul udvarias és kedves volt ahhoz képest, amit egy Vadásztól várt volna egy ember, főleg egy olyan Vadásztól, aki az előbb még ki akart nyírni, legalábbis a szemében azt láttam.

- Shelby. - Direkt nem mondtam meg a teljes nevemet, mert mit tartozik rá?

- Shelby Poverelli? 

- Honnan tudja? 

Nem válaszolt, csak megfordult, és kisétált a városból, pont arra, amerről jött.